Cavan Scott könyve, a Dooku - Az elveszett Jedi sok mindenre választ ad, viszont egyes számomra igazán érdekes és általam várt háttér-információkra nem tér ki. Ezt persze nem jegyezném a regény hibáinak listájára, viszont remélem, hogy másik kötet(ek)ben ezekre is választ kap az olvasó, mert ez a könyv folytatásért kiált, szinte bántóan tragikus és izgalmas fordulóponton ér véget.

Mindenekelőtt ki szeretnék térni a szerzemény szokatlannak tűnő formátumára. Lévén a Doktor Aphrához hasonlóan hangoskönyv átiratról van szó, a külalak és szerkezet úgy néz ki, mint egy forgatókönyv, a hagyományos könyvekkel szemben kevesebb leírással, és mindig egy elbeszélő nézőpontján és gondolatain keresztül figyelhetjük az eseményeket. Viszont aki középiskolás korában olvasta legalább Szophoklész Antigoné című művét és megbarátkozott a dráma műfajával, nem lesz gondja vele, mert annál azért jóval élvezhetőbben és részletesebben ki van bontva a történet, a jellegének köszönhetően pedig gyorsabban lehet haladni az oldalakkal.

A könyv cselekménye két szálon fut, egyrészt a jelenben Asajj Ventress sztoriját követjük még a klónháború előtt, a másik szekció pedig Sith mestere múltjának kulcsmomentumaira fókuszál. Ventress-t halott mestere, az animációs sorozatból ismert Ky Narec kísérti, egyfajta "jó angyalként" – mint Charles Dickens Karácsonyi ének című regényében a Scrooge nyakára járó Jacob Marley szelleme –, aki próbálja a jó útra visszaterelni a feldúlt, a Jedikben csalódott és lelki vívódását több-kevesebb sikerrel takargató tanítványt, miközben szüntelenül próbál Dooku igazi valójára rámutatni. Az éjnővért egy küldetéssel bízza meg Dooku, a feladata egy számára fontos célszemély kézre kerítése. Az út során Ventress az olvasóval együtt a holonaplók és feljegyzések segítségével betekintést nyer az érzelmeit hideg karbonitba ágyazó és titokzatos Dooku álarca alá.

Dooku intelligens, osztályelső, irigyelt és ígéretes növendék az elején, bár egy-két alkalommal elragadja a büszkeségérzet, a dicsőség iránti vágy. A klónok támadásában és A klónok háborújában említett vele egykorú Sifo-Dyas a klántársa és legjobb barátja, velük 10 éves korukban találkozunk első ízben, ami meglepően kellemes és szívszorító adaléknak szolgált a filmek és az animációs sorozat ismeretében. Ezekben a kiegyensúlyozottabbnak mondható időkben – bár már egyre távolodunk a Köztársaság Fénykorától – a Jediknek nem sok dolguk akad, minden további nélkül rá tudnak érni egy fesztiválon való részvételre, például a serennóira, ahonnan Dooku is származik. Ez a szülőbolygóra való visszatérés adja meg a kezdőlökést Dooku eltávolodására a Jedi Renden belül, amit indirekt módon új családjának köszönhet: egy véletlen, vagy az Erő folytán összeakad nemesi családtagjaival. További bonyodalmakat jelent majd a későbbiekben, hogy tiltott módon tartja a kapcsolatot vér szerinti lánytestvérével, Jenzával, illetve az Erő is súlyos, sötét hallucinációkkal és látomásokkal ostromolja az ellenük tehetetlen fiatalembert.

Ezek olyan lényeges tényezők, amik Dooku sorsát és nézeteit formálják, de még a béke őreiben is csalódnia kell néha, majd később a Köztársaságban. 

Bár a cím sugallatával karakterközpontú regény ez, mégis elvárható módon Scott a Jedik szemléleteinek és mindennapjainak bemutatását sem felejti el, ami finoman szólva is megosztott néhány témában. Egyesek szerint a Jedik nem dőlhetnek hátra, mivel a sötét oldali Erő-használók bármikor visszatérhetnek, ezért minél több Sith ereklyét be kell gyűjteniük, nehogy rossz és avatatlan kezekbe kerüljenek, az ifjú Dooku pedig hamarosan ennek megszállottja lesz. Míg mások szerint nincs ok az aggodalomra, a közel ezer éve kihalt ősellenségükre már végérvényesen keresztet lehet vetni. Azonban a veszély közelebb van, mint hinnék. Az előzményekben is felelevenített dogmatikusság és a nem mindig az erkölcséről, rugalmasságáról híres Köztársaságnak való feltétlen alárendeltség itt is gyakran felmerülő vita tárgya.

Több, a Jedi Templom falai között meghúzódó tabura is fény derül, és megerősödik, hogy Anakin problémája és ügye nem volt egyedüli a Jedi Rend történelmében. Sőt, a regény olvasása alapján az ütött szöget a fejembe, hogy Dooku és Anakin több közös nevezőt hord magában, annak ellenére, hogy nagyrészt más jellemekkel megáldott karakterek. Mindketten sajátos, a Jedik begyepesedett szokásain túlnyomó, már-már Sith módszerekkel élnek szükség esetén a nap megmentése érdekében. Mindkettejüknek van rejtegetnivalója, ami kizárást jelentene a rendből. Mindkettejüket személyes érzelem fűzi valakihez/valamihez, és nem számíthatnak rendes segítségre a Jedi-társaik tömkelegétől. És végül természetesen mindkettő szakít a Jedikkel.

Sajnos egy-két olyan dologgal is találkoztam, ami nem tetszett a könyvben. Például egy bizonyos ponton három évtizedet ugrunk az időben, ami érzésem szerint nem csak hogy túl hatalmas szakadék, de ekkor már egy teljesen más Dooku tárul elénk, és az átmenet és átalakulás nem kellően volt érzékeltetve. Ekkor már régen kitanította a Mester és tanítványa című könyv egyik főszereplőjét, a különc Rael Averrost, aki első tanítványa volt Qui-Gon előtt. Persze korlátozottak az oldalszámok, és ráadásul Dooku mellett Ventress-re is összpontosít a regény, de ezt érzésem szerint több odafigyeléssel orvosolni lehetett volna. Többek között ezért is vetettem fel az elején a folytatást, mert Dooku történetéből simán lehetne könyvtrilógiát írni, ha már Padmé esetében ez sikerült.

A Dooku – Az elveszett Jedi több helyen izgalmas, érdekfeszítő, jellemfejlődéssel tarkított életrajzi iromány, amiben több utalás történik más művekre, és akciókban sincs hiány. Olyan események történnek a titokzatos Dookuval olyan körülmények hatására, amik érzésem szerint illenek a karakterhez. Emellett megerősíti, hogy a jó szándékú és a közös ügyért tenni akaró Jediket előbb-utóbb kiveti magából a passzív gondolkodású és reformálásra váró rend és galaktikus állam, amiknek közös jelmondata lehetne "megszoksz vagy megszöksz".